Utinaplo II.

2007. április 9. (hétfő)

Egész nap Wellingtonban voltunk. A viszonylag korai ébredés után indultunk is a belváros felé. Gyors reggeli, majd az első célpontunk a kiwik legfőbb büszkesége (legalábbis a Lonely Planet szerint), a Te Papa nemzeti múzeum volt. Ezt 1998-ban adták át, és NZ$317 millióba került. Új-Zéland összes természeti, kulturális, történelmi, stb. dolgait interaktívan bemutató 6 emeletes modern épület ez, ahová ráadásul még belépőt se kellett vennünk. :) Igazából sok minden volt a múzeumban, sőt mondhatjuk, hogy minden, ami a kiwikre, a maorikra, és országukra jellemző, de magyar szemmel ez elég kevésnek tűnt… Ugye-ugye, 150 év történelem az nem valami sok… :)
Sétáltunk kicsit a rakparton, megfigyeltük a kompot, amivel másnap továbbálltunk a Déli-sziget felé, aztán bementünk a Civic Square-re, ahol a Városháza, és a Wellington Gallery található. Aztán már nyomultunk is tovább Wellington legfontosabb turisztikai látványossága felé (megint csak a Lonely Planet szerint :) ), a Cable Car felé. Ez gyakorlatilag egy pont ugyanolyan sikló, mint ami otthon is van Budai Várban, csak szarabb. :) Kicsit meglepett minket, hogy ezt találták a legfontosabb turisztikai látványosságnak, mert igazából semmi extra nem volt benne, ráadásul az út felét egy alagútban tettük meg, szóval még látni se nagyon láttunk. Na jó mondjuk a tetejéről azért tudtunk pár szép képet csinálni az alattunk elterülő városról, és az öbölről. A fent lévő botanikus kertben sétáltunk még egy rövidet, majd visszaereszkedtünk a városba a Cable Car-ral. Utunk az utolsó említésre méltó wellingtoni helyre vezetett, a Parlamenthez. Új-Zéland első fővárosa a Déli-sziget déli részén fekvő Duniden városa volt, majd mivel Auckland hatalmas fejlődésnek indult az lett a főváros. Aztán még az 1800-as évek végén rájöttek, hogy így a Déli-szigetről nagyon nehezen tudnak az emberek ügyeket intézni és kinevezték az ország közepén fekvő Wellingtont fővárosnak. Így persze itt épült fel a Parlament is, ami most három épületből áll. A kormánynak helyet adó épületből, egy könyvtár épületből, és a gyűléseknek helyet adó Parlament épületből. Ez a 3 épület közvetlenül egymás mellett található, és ha bemész az egyikbe, nem kell kijönnöd a szabadba, hogy átmenj egy másikba. Szerencsénkre épp elértünk egy Guide által vezetett túrát, épp az utolsót aznap, így belülről is megcsodálhattuk ezt az épületegyüttest. Ami amúgy szép volt belülről, de azért a mi Parlamentünk mellett elbújhatna… Viszont a túra, a történetek, meg a körítés jobb volt annál, amit én tavaly a mi Parlamentünkben tapasztaltam. Tök sok infót tudtunk meg az itteni politikai rendszer kialakulásáról, a miniszterelnökökről, a nők szavazati jogáról (Új-Zélandon szavazhattak a nők a világon először). Még az ülésterembe is bemehettünk, ami kuriózumnak számít, de hát Húsvéthétfő volt, és ekkor azért a politikusok itt se dolgoznak…:) 66 ország ajándékozott eddig egy rá jellemző „fonatot” a Parlamentben található „nagy kőre”, köztük mi magyarok is. Ez egy piros-fehér-zöld szalagból font fonat volt, a közepén egy István királyt ábrázoló plakettel. Kértem a vezetőnket, hogy mutassa már meg, ő meg kérdezte, hogy megtudom-e mondani, hogy ki van a plaketten. Persze rögtön megismertem István királyt (olyan volt, mint Varga Miklós: hosszú haj, stb. :) ), mire ő mondta, hogy nem tudja, hogy ki volt István, de azt igen, hogy ő van a plaketten… :) Fényképezni nem lehetett a Parlamentben, így kénytelen voltam 1$-ért venni egy képeslapot erről a „kőről”. :)
A több mint egy órás túra után indultunk vissza a szállásunk felé. Gyakorlatilag 7 óra alatt bejártuk a főváros összes fontos helyét, és megnéztük az érdekességeket. Ami budapesti szemmel megint csak elég érdekes.. :)
(1040 km)

2007. április 10. (kedd)

Nem kellett korán kelnünk, mégse aludtunk sokáig. Már reggel 9-kor kijelentkeztünk a szállásunkról és felkocsikáztunk Wellington Gellért-hegyére: a Mt. Victoria-ra. Csináltunk pár zsír fényképet és már indultunk is tovább. Vagyis csak indultunk volna, mert a kompunk a Déli-szigetre csak délután 1-kor indult, és becsekkolni is csak 12-től lehetett. Úgy döntöttünk sétálunk egy kicsit. A gond az volt, hogy az orkán erejű szélben ez elég kellemetlen volt, így inkább a kocsiban ülve vártuk ki az időt.
A komp hatalmas volt. Kb. 150 autó, egy csomó lakókocsi, és még több kamion is volt a kocsiterében. Menetközben nem lehetett az autóknál lenni, mindenkinek az utastérben volt a helye. :) Még filmet is játszottak útközben, mint a repülőkön szokás. :) Én megnéztem a Cars (asszem Verdák a magyar címe) című fenomenális rajzfilmet. Az út 4 órán keresztül tartott és nem a film volt a csúcspontja, hanem a táj. :) Ahogy átértünk a Cook-szoroson, behajóztunk a Queen Charlotte Soundba. Ez gyakorlatilag egy fjord. Még sose láttunk fjordot közelről, max. csak a Travel Channel-en 11 előtt, mert 11 után másmilyen „fjordokat” láthatnak az érdeklődők. :))))) Nem mintha én valaha is néznék olyat… :) Na szóval ez a fjord csodálatos volt. Szerencsére a Nap is sütött, és még a szél is lelassult, szóval tökéletes volt minden. És gyönyörű.
Délután 5-kor érkeztünk meg Picton-ba, a Déli-szigetre. Innen még várt ránk egy 100 km-es út Nelson-ig, ahol már foglalt szállásunk volt a Tasman Bay Backpackersben. Az út első 30 km-ét szinten a Queen Charlotte Soundban tettük meg, illetve nem benne, hanem a partján, így még egyszer megcsodálhattuk a természet e remekét. Huuu, de költői vagyok vazze.. :)
Nelson különösebben nem híres semmiről, max. a zöldhéjú kagyló telepeiről. Itt tenyésztik belőle a legtöbbet a világon. Este persze nyomattam is vacsira. És rá kellett jönnöm, hogy imádom a kagylót. Mondjuk ez frissen fogott kagyló volt, és isteni. A Lonely Planet szerint Nelson a Déli-sziget legélhetőbb városa. Ebből mi sokat nem vettünk észre. Volt kb. 3 étterem, 3 kocsma, és mondjuk 15 ember a városban.
(1160 km)

2007. április 11. (szerda)

Nelson-nal átellenben a Tasmán-öböl másik oldalán található az Abel Tasman Park. A gyors péksütikből álló reggelink után ez volt a következő úti cél. Azt mondták nekünk, hogy ezt semmiképp ne hagyjuk ki, mert csodaszép. 1 órányi út után meg is érkeztünk, és tényleg csodaszép volt. Sok időt nem töltöttünk el ott, bár el lehet tölteni akár 3 napot is simán. A parkban gyönyörű kékes-zöldes-kékes a tenger, és igazi aranyszínű a homok. Ráadásul még a Nap is elő-előbukkant. Épp apálykor jártunk ott, és könyvünk szerint 6 méteres különbség is előfordul az apály és a dagály közt. Bérelhetünk volna kajakot is, hogy jobban körülnézzünk, de úgy döntöttünk, hogy nem adunk ki rá fejenként 70$-t, inkább indultunk tovább a West Coast-ra, a Nyugati-Partra.
A West Coast a Déli-sziget nyugati fele. Ide tartoznak a Déli Alpok, és a Déli-sziget Tasmán-tenger felőli oldala. Az átlagos csapadék mennyiség 5000-7000 mm évente. Ez úgy a 10-szerese az otthoninak. Gyakorlatilag vagy esik, vagy rohadt szerencséd van. :) Hát nekünk nem volt. Ahogy beértünk az Alpokba már erősen felhősödött, aztán egyszer csak rákezdett, és csak esett, esett és esett.
Először úgy gondoltuk, hogy csak Westportig megyünk el (ez a West Coast északi részén van), de aztán láttuk, hogy bőven belefér az időnkbe, ha lemegyünk egészen Greymouth-ig, ami még egy jó 90 percre van Westport-tól. Westport és Greymouth között a Tasmán-tenger partján vitt az utunk a szakadó esőben. A tengerpart lélegzetelállító. Hatalmas sziklák, óriási hullámok, a parton pedig ezerféle zöldből összeálló sűrű növényzet.
A két város között egyetlen említésre méltó hely van: Punikaiki, amit mi az egyszerűség kedvéért puni-kukinak :) hívtunk. (Amúgy 3 nappal ez előtt elhaladtunk Kuripuni település mellett is. :) ) Szóval puni-kuki híres az úgynevezett Panecake Rocks-okról. Ezek a tengerparton lévő, a víz által palacsinta alakúra formált sziklák. Mi persze megálltunk, mert eső se esett annyira épp, hogy megnézzük a sziklákat. Na, ahogy eltávolodtunk kb. 500 m-t a kocsitól, úgy nekikezdett zuhogni, hogy mire visszaértünk a kocsihoz gyakorlatilag bőrig áztunk, esernyő ide vagy oda…. Vártunk még egy kicsit, hátha eláll, de csak zuhogott, mint állat. Így aztán azt a döntést hoztuk, hogy majd megnézzük az interneten, hogy hogyan is néz ki a dolog, vagy esetleg másnap visszanézünk, ha úgy alakul.
Innen még 40 km-re volt Greymouth, ahova aztán szélsebesen, - már amennyire az eső, és rohadtul párásodó szélvédő engedte - berohantunk. A Lonely Planetben található első backpeckershez, a Neptunes Inernational Backpackershez siettünk, ahol hál’ istennek rögtön kaptunk is szobát, majd egy gyors, ámde forró zuhany után máris sokkal jobban éreztük magunkat.
Greymouth a West Coast legnagyobb városa. Kemény 13000 lakják. Pont, mint Körmendet. :) Azért hívják Greymouthnak, mert a Grey folyó itt torkollik a tengerbe (az angolul keveset tudók miatt: mouth=száj). És kb. ez a legfontosabb, valamint szinte az egyetlen dolog, amit erről a városról el lehet mondani. Ja meg, hogy este 7-re az eső is elállt, így elindultunk valami vacsit keresni, amit egy közeli pizzeriában meg is találtunk. És a végén még igaznak látszik az előző nap megismert állítás, miszerint Nelson a Déli-sziget legélhetőbb városa, hisz Greymouth-ban kb. 2 kocsma és 2 étterem van, és mondjuk 10 ember este az utcán… :)
(1570 km)

Folyt. kov....