Utinaplo III.

Fenykepeket csinalunk, es majd lesznek is, ha visszaertunk Aucklandbe, de erre most nincs modunk es idonk itt toltogetni....

2007. április 12. (csütörtök)

Greymouth-ban semmi sincs, mi mégis úgy döntöttünk, hogy a következő éjszakát is itt töltjük el, és felkeressük a környék két legérdekesebb természeti látványosságát, és csak pénteken állunk tovább. Persze ebben közre játszott az is, hogy szikrázó napsütéses reggelre ébredtünk. Ez a két dolog: az előző nap már bepróbált, de nem sikerült puni-kuki :), valamint a kb. 200 km-re délre fekvő Franz Jozef gleccser.
Utunk először délnek vezetett a gleccserhez. Mielőtt elindultunk volna a túránkra, - még Auckland-ben – azon gondolkodtam, hogy milyen gyorsan fogunk tudni haladni, hisz ebben az országban az autópálya fogalmát nem ismerik. (Auckland környékén van kb. 100 km.) De aztán hamar be kellett látnom, hogy semmi szükség az autópályákra, hisz Aucklandet elhagyva gyakorlatilag 20 percenként találkozik az ember egy-egy autóval, előzni meg nem igazán kell, és nem is nagyon lehet, legalábbis a Hondánkkal… :) Persze még így is én vagyok szerintem a leggyorsabb, mert azért a 100-110-et így is kifacsarom a verdából, had zörögjön… :)
Szóval kb. 2 óra alatt el is értünk a Franz Jozef gleccserig. Itt meg kell említenem, hogy ez a hely volt az egész Új-Zélandon tartózkodásunk leges-legdélebbi pontja. Itt kb. 2800 km voltunk csak az Anktartisztól. A gleccser a nevét természetesen Ferenc Józsefről kapta. Egy osztrák alpinista nevezte el így még az 1860-as években. Ő volt az első ember, aki fölkapaszkodott rá. Mármint a gleccserre, nem Ferenc Jóskára…. :):)
Már az odavezető út is csodálatos volt, de a gleccser egyszerűen lenyűgöző. Kocsival kb. 3 km-re lehetett megközelíteni, de gyalogosan akármeddig. Ez persze nem igaz, hisz közeledve a gleccserhez egyre nagyobb és egyre rikítóbb színű táblákkal figyelmeztettek bennünk az esetleg ránk leselkedő veszélyekre. Ahogy közeledtünk a hőmérséklet is egyre csökkent, a végén már a leheletünk is látszott. A legnagyobb veszély egyébként a leomló jég jelenti, ezért nem ajánlatos nagyon közel menni. Nem mintha ez velünk együtt bárkit is különösebben izgatott volna… :) Na jó a Sárit izgatta, de végül nem bánta meg, hogy odamerészkedtünk. :) Ebben a gleccserben az a legérdekesebb, hogy a vége már nagyon közel van a tengerhez, (kb. 10 km) és a tengerszint feletti magassága sem nagy, mármint az aljáé. :) A jégkorszakban egészen a tengerig ért, de 1750-ben is kb. 4 km-el hosszabb volt. Ebből is látszik a globális felmelegedés… Nagyon jól látszott a jég munkája, amit a hegyen végzett. Tök érdekes formákat faragott ki a hegyoldalból. Közben bármerre néztünk magas vízesések voltak, és gyönyörű zöld növényzet. A gleccser maga pedig igazi hideg-kékben pompázott. Mivel egy gleccser gyakorlatilag nagyon lassan mozgó jégfolyam, így a vége mindig leomlik, és elolvad. Pont amikor ott voltunk a közelben akkor omlott le nagy robajjal egy hatalmas darab belőle. A legjobb az egészben, hogy én eközben pont a Sárit fényképeztem a gleccserrel a háttérben. Tök jól látszik az egész… :) Majd megmutatjuk. :) Nem tudom, hogy Európában mennyire lehet megközelíteni egy gleccsert, vagy odamenni hozzá, de ez a túránk egyik legnagyobb élménye volt eddig.
Hazafelé menet Greymouth előtt megálltunk még Hokitika városában is. Hokitika egy dologról híres: a jade-kőről. Itt bányásszák a legtöbb zöld jade követ a világon, és nagy ékszergyártó központ lett ez emiatt. Megnéztük, hogy a mesterek hogyan készítik a szebbnél szebb ékszereket. :)
Greymouth felé menet arra gondoltunk, hogy ha már előző nap nem sikerült meglátnunk a puni-kukiban (Punikiaki) lévő Panecake Rocks-ot, akkor majd ma. Puni-kuki kb. 40 km-re északra fekszik Greymouth-tól, így nem álltunk meg a szállásunknál, hanem egyből tovább hajtottunk. Igen ám, csakhogy az égre nézve megint azt láttuk, amit nagyon nem szerettünk volna: felhőket, nagyon-nagyon ronda szürke felhőket. Na mindegy gondoltuk, olyan nem lehet, hogy kétszer egymásután nem tudjuk megnézni a sziklákat. Ahogy közeledtünk egyre csak sötétebbek lettek a felhők, amitől mindkettőnknek az a rossz érzése támadt, hogy ma megint tutira el fogunk ázni. Na ahogy odaértünk persze rögtön elkezdett esni. Mondjuk ez az eső nem volt annyira durva, mint az előző napi, de akkor is. A Panecake Rocks egyébként azért érdekes, mert nagyon jól látható a tenger hatalmas ereje a sziklákon. Rendes vájatokat, hasadékokat csinált a sziklákba. Olyan erővel és robajjal csapódott a szikláknak a víz, hogy kb. 10 m magasra jött föl a vízpermet. Na persze ekkor meg az történt, hogy a 3. kép után lemerült a fényképezőgép aksija. Esett az eső, és még egy rohadt képet se tudtunk csinálni… :) Hát ez a puni-kuki jól ki@#@#tt velünk… :) Na mindegy vettem gyorsan egy szép képeslapot a shopban. Puni-kuki letudva!
Este a vacsinál megismerkedtünk Mac-kel. Mac Az öreg halász és a tengerből határozottan az öreg halász volt. :) Ennek ellenére, vagy ezért nagyon tájékozott. Tudott Magyarországról, ami általában nem jellemző, valamit ismerte az összes új-zélandi extrém sportot, és egy csomó szabadidő tevékenység ötlettel is ellátott minket. Ja és nem utolsó sorban még a curlinggel is tisztában volt, ami szerintem a legfontosabb… :)
(2020 km)

2007. április 13. (péntek)

Végre :) elhagytuk a „szürke” Greymouth. Elindultunk Christchirch felé. Greymouth a Tasmán-tenger, míg Christchurch a Csendes-óceán partján fekszik, így át kellett kelnünk a Déli-Alpokon. Az összesen három lehetőség közül (az egész hegységen csak 3 út vezet keresztül) mi természetesen a legközelebbit választottuk, meg Mac is ezt ajánlotta. Ezt az átkelést Arthur’s Pass-nek, Arthur-hágónak nevezik. A legmagasabb pontja 924 m, és ott található Új-Zéland legmagasabban fekvő lakott települése. Meglepő módon Arthur’s Pass-nek hívják, és 62-en lakják. Itt még egy kávét-teát is elfogyasztottunk. Innen az út Christchurch felé egy hegyekkel övezett fennsíkon vezetett kb. 60 km-en keresztül, ami atom-zsír-király-állat-jól nézett ki. Ha most költő-író lennék, biztos letudnám írni milyen csodaszép volt, de nem vagyok, így nem is nagyon tudom, majd rakunk föl háttérképnek is zsír képeket, ha visszaértünk Auckland-be. Amúgy kb. nagyjából hatalmas nagy hegyek voltak, havas csúcsokkal, szép kék éggel, és sárga fűvel. Szerintem emiatt volt csodálatos, és egyben egyedi. Ilyet tényleg csak a Gyűrűk urában láttam, de élőben teljesen más. Ezerszer jobb. :) Azt hiszem igaza volt Mac-nek, megérte erre jönni. :)
4 óra utazás után érkeztünk meg Christchurchbe, ahol elfoglaltuk az újabb kellemes kis szállásunkat a The Marine Backpackersben. Ez nem a városközpontban van, hanem a tengerparton, így délután sétáltunk is egyet a homokos parton. Egyetlen probléma a hideggel volt csak. Nem tudom mi van, de lehet, hogy itt a tél, mert olyan hideg volt, hogy csak na. :)
Vacsi előtt még véletlenül elkeveredtünk a helyi moziba is (arra sétáltunk), és a pont akkor kezdődő Mr. Bean’s Holiday című filmen szórakoztunk még egy jót. Ami azért lehetett volna jobb is, de mindegy… :)
Ja még annyit, hogy a térképet nézegetve arra a megállapításra jutottam, hogy ugye legdélebbre előző nap voltunk a gleccsernél a távollétünk alatt, de a legtávolabbra pedig minden bizonnyal most vagyunk otthonról!!!!
(2290 km)